Általában élni szoktam a gyanúval, hogyha egy dallamos death/thrash stílusú anyagról előzetesen hozsannákat zengenek és már-már forradalmi hatásúnak festik le a színtérre gyakorolt hatását tekintve, az vagy bődületes nagy kamu jó eséllyel, vagy esetleg egy kicsi és ismeretlen, 2008-ban alakult kanadai csapat, mint jelen esetben, talán tényleg megtalálta a szent grált... Hát persze. De azért tényleg jól eső dolog szemezgetni a Tides of War-ral kapcsolatos szemelvényekből, hiszen nagyon messzire mennek el egyesek a Chariots of the Gods-szal kapcsolatban, még a Foo Fighters-ös Dave Grohl is megszólalt egy kis méltatás erejéig, szóval azért beharangozásként szépen körülnyaldosták az ismerősök, zenészek és a zsurnaliszták a csapatot....És hogy mindebből mennyi igaz? Hát, az mindenképp hogy egy bivalyerős debütalbumot rittyentett össze a zenekar, ám az egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy forradalom és zenetörténeti fordulópont zajlana le a szemem előtt. Egy pillanatra sem feszegeti a csapat a death és thrash metál határait, viszont kétségtelen, hogy rengeteg csapat megirigyelne ilyen bombasztikus megszólalást, atomprecíz hangszeres játékot, energikusságot, feszességet, szóval tuti cucc ez a Tides of War, melynek abszolút nincs szüksége nevetséges PR-szövegekre ahhoz, hogy komolyan vehessük őket! >>TOVÁBB>>

Örök vesszőparipa, hogy milyen attribútumokkal kell rendelkezzenek azon albumok, melyek hű társai lehetnek az embernek hosszú időn, vagy akár egy életen át. Vajon azok az anyagok, amik mintegy "feltett kézzel" megadják magukat rögtön fogósságuk, megjegyezhetőségük, dalcentrikusságuk révén, vagy inkább azok, amik tényleg csak nagy nehezen nyílnak meg a hallgató előtt, hallgatásról hallgatásra feltárva azokat a bizonyos rejtett értékeket, minden alkalommal egy teljesen új élmény lehetőségével kecsegtetve, ámbár a befogadók kegyeit szánt szándékkal egyáltalán nem, vagy nem feltétlenül keresve, Bár jómagam nem sűrűn találkozom olyan zenékkel, melyeknek több évet kell adni ahhoz hogy beérjenek, egyrészt mert sokkal hirtelenebb vagyok annál és relatíve gyorsan el szokott válni a szar a májtól, azaz a középszerű lemez a jótól, másrészt pedig amelyik zenével éveken át csatát kell vívni, az valószínű hogy nem is feltétlenül a zsánerünk. A 2009-es megalapítású olasz Varego feltétlenül az a kategória, hogy zenéjüket hallgatva szükség van annak leüllepedésre, mert ha az ember gyorsan akar róluk ítéletet mondani, akkor bizony eléggé zsákutcába lehet jutni. >>TOVÁBB>>

Azt hiszem a holland Zelfhaat esetében abszolút nem tűnik ízléstelen frázisnak a "halottakról vagy jót, vagy semmit", már csak azért sem, mert az észak-Brabanti formáció a tavalyi évben - ki-ki bánatára vagy örömére - feloszlott, én pedig már majdnem kezdtem azt írni, hogy egy posztumusz kiadványt hagytak hátra világunknak, ám az a helyzet, hogy a Van Jammerklacht en Wanhoopsgeschrei már 2007-ben, demóanyag formájában megszületett, melyet 2011-ben - a többedik végighallgatás után már bizton állítva, hogy nagyon helyesen, kiszúrván az igazi értéket a sok szemétből - A Rotting Grave Distribution újra kiadott jó minőségű gyári CD-n, egy-két dolgon változtatva az eredetihez képest, mely feltehetőleg annak idején egy mezei írható CD-n láthatott csak napvilágot. A hangzás nem tudom hogy átesett-e bárminemű generálozáson, viszont kapott a hétszámos, 50 perces anyag korrekt artwork-öt, új frontborítót, és bár a zenekari logóban csüngő akasztott emberfia nem a legeredetibb dolog amivel valaha találkozhattunk, de még mindig jobb, mint az eredeti, totál jellegtelen betűtípussal írt logó. Kicsit lentebb látható az eredeti borító balfelé, mellette jobbra pedig az új. A fantázia egyik esetben sem lett megeröltetve, de nem is ez a lényeg....>>TOVÁBB>>

Ismerkedjünk most meg a szerb Samrt nevű formációval, mely zenekar nevének jelentése pusztulás, haldoklás, szövegeik pedig az embergyűlöletet, a halált és a depressziót állítják a középpontba. Azaz nyugodtan mondhatjuk, hogy egy jól megszokott attitűdöt kapunk egy jól megszokott stílusban, szóval aki netán arra várna, hogy egy black metál zenekar esetleg a szoli utáni plázázást, shoppingolást, vagy a műkörmösnél történő nullíkús történéseket kívánja "megénekelni", az ezúttal is csalódni fog, illetve várhat tovább, ugyanis a szerb csapat ízig-vérig maga a black metál, annak minden stílusi velejárójával és ismérvével. Mizantrop Mazohist című, tavaly megjelent kiadványa lényegében a bemutatkozása is egyben a csapatnak - hacsak a 2009-re datálható, On Horns Impaleddel közös splitanyagot ide nem számítjuk - szóval új szereplőnek tekinthetőek jelen pillanatban a black metál éjfekete színpadán, ugyanakkor érdekes, hogy két kiadó is felel a megjelentetésért, nevezetesen a Darzamadicus Records és a Miner Recordings - nekem egyébként a Darzamadicus-féle verzió van meg - a két eltérő kiadás között pedig mindössze egy hónapos az időbeni eltérés. Ja, és hogy tovább bonyollítsuk a helyzetet, az amcsi Sevared Records is megemlítendő mint a tengerentúli terjesztésért felelős társkiadó. Ki érti ezt? Szerintem csak maguk az érintettek, viszont a közönség abszolút csak jól járhat a szélesebb körű terjesztéssel, hiszen egy egészen jó anyagról van szó, mely érdekes mód pont attól tűnik élvezetesnek, mert egy pillanatig sem akar újítani, vagy többet ígérni mint amit teljesíteni tudna, no meg még ki sem zökkenti az embert a megszokások talajáról. Ez sok stílus esetében ha nem is mindig hátrány, de enyhe negatívum, itt azonban semmiképp!.>>TOVÁBB>>

Accept - Judas Priest - Bloodbound környéki zenéjével, és persze Kingdom of Shadows című debütáló lemezével jelentkezik be a nagyközönségnek a keresztény metálos amerikai Innersiege. Nagyon lelkes követői a fiúk a klasszikus heavy/power metálnak, ezáltal túl sok újdonság nincs a tagok kezében-lábában, ettől függetlenül gyanítom, hogy ez a tavaly decemberi megjelenésű lemez valami egészen ígéretes pályafutásnak lehet a kezdete. Tulajdonképpen ha nem lenne a szintén keresztény rock és metálzenékre szakosodott Roxx Records-cal a szorosra fűzött viszony, akkor szinte még abban is biztos lennék, hogy ez a lemez Nightmare Records kiadvány, olyannyira hozza a már megismert minőséget és szintet, Lance King-szerűen képzett, iszonyat magasakat is kiénekelni képes énekessel, a mindenkori heavy/power történelmi törzsanyagot bármikor visszaadni képes ritmusszekcióval, illetve olyan gitárosokkal, akik úgy általában a germán heavy metál iskola padjait koptathatták... A nyilvánvaló üzeneten túl bizony képesek odapörkölni InnerSiege-ék, mert bár a sablonok nagyon könnyedén gördülnek elő a produkcióból, azért vannak érdemleges részek is a lemezen, melyek a zenekart saját jogukon emeli a tisztességes debüt kategóriába!.>>TOVÁBB>>

Bár jelen cikkünk tárgya még 2012-es keltezésű, én ettől függetlenül gond nélkül átcsúsztatom 2013-ra, ugyanis hozzám hasonlóan - több mint valószínű - mások is az idei évben fognak majd megismerkedni ezzel a duóként működő osztrák formációval, én pedig nyugodt szívvel könyvelhetem el egyrészt azt, hogy az idén velem először szembejövő post-black/blackgaze/post-rock album remekül alapozhatja meg ennek a kicsit nehezen behatárolható stílusnak a 2013-as esztendőjét, másrészt pedig azt, hogy talán ennek a trendnek a folytatásáért, térnyeréséért tudnék a legjobban lelkendezni minden egyéb, retró halmazba sorolható stílussal szemben. Harakiri for the Sky-ékat egyébként valahogy úgy írnám le, mint mondjuk a Fen és Alcest-féle post-black/shoegaze nullkilométerkő illetve a depresszív black metálok szerelemgyermeke, tradicionális és modernebb elemekkel egyaránt prezentálva, és bár erre csak a távoli jövő ad majd választ, de szerintem igen időtállóan, értékesen..>>TOVÁBB>>

A 2010-ben alakult francia (Clermont Ferrand-i), női énekessel felálló Lady Fuel a friss, bemutatkozólemezüknek tekinthető Pleasure Room-mal bemutatja nekünk, hogy milyen is egy legalsó szintekről építkező, félamatőr, de az elhivatottsággal és a zsigeriséggel egész jól álló zenekar, manapság újra divatba jövő klasszikus hard rockzenét nyomva... Tömény blues-alapú ösztönös rockzene retróköntösbe csomagolva, természetesen ezúttal is a Led Zeppelin, Doors, Free, Deep Purple lázadó vonaláról, de egyelőre még egy kicsit jellegtelenül, kiforratlanul, vagyis pont úgy, ahogy egy magát nem túl komolynak gondoló kvázi hétvégi hobbizenekartól elvárná az ember! Szóval nem a Lady Fuel-től kell várnunk a következő zenei forradalmat, az egészen biztos, viszont abból a füstős kisklubos, rockkocsmás milliőből ahonnan ők jönnek, szerintem ott megtalálhatják mind a számításukat, mind a közönségüket, egy azonban biztos; Hanghordozón, gép előtt hallgatva valahogy nincsenek meg azok a hullámok és rezdülések, amik adott esetben egy bensőséges hangulatú koncerten meglennének, szóval nagyon is felemás az eredmény, de a francia srácok/énekesnő becsülettel próbálkoznak/próbálkozik.....>>TOVÁBB>>

A 80-as évek közepén, amikor a Deceased indult, még az underground szín is elég gyengécske volt Virginia államban, Arlington városában pláne. A csapat korai időszakát az épp kibontakozó death metal határozta meg és bár a Deceased az ilyen bandákra szakosodott Relapse Records első csapatai között volt, rengeteg koncert, számos demó, és három, hivatalosan megjelent hangzó után sem vált a műfaj sokat emlegetett csapatává. A '95-ben megjelent The Blueprints For Madness album néhány nótájával, de leginkább a lemezt követően indult el egy folyamat, aminek eredményeképp a csapat egyfajta koncepciót öltött magára, ami ugyan az ismertségén nemigen változtatott, viszont muzsikája izgalmasabb karaktert kapott. A Deceased talán legjobb rajongói értékeléseket kapott albuma az ezredfordulón megjelent a Supernatural Addiction, amelyet a csapat új kiadója, a Hells Headbangers október végén némi bónusz tartalommal kiegészítve újra megjelentetett. >>Tovább>>

A Staar nevű francia formáció mindössze két zenész "kreálmánya", nevetezetesen a húros hangszerekért felelős Julien-é valamint a vokállal és a szintetizátorral bíbelődő Thomas-é. Aligha gondolom hogy bárki hallott volna róluk, azt pedig végképp nem feltételezem hogy a kedves olvasó tisztában is lenne a duó zenéjével. Azt azért el kell mondjam, hogy sem a 2011-es, sem a 2012-es összesítő listára nem férne fel ez a banda saját nevére keresztelt debütanyag (azért a két dátum, mert hivatalosan 2011 decemberi az anyag, de sok helyütt viszont át van csúsztatva 2012-re a fizikai megjelenés okán), egyszerűen azért, mert már szinte íratlan szabály a 90-es évekkel ellentétben, hogy egy valamirevaló black metál zenekar is bánjón jól a hangszerével, a stílus adta kereteken belül legyen képzett, valamilyen szinten még akár technikás is, és ha nem valamifajta true vonalon haladó elképzelésről van szó, akkor azért a prímegyszerű attitűdöt is érdemes hátrahagyni. Ha nagyvonalú szeretnék lenni, akkor azt mondom hogy a Staar duója sem töri össze magát minden áron csak azért, hogy ezen kívánalmaknak megfeleljen, szóval nem technikásak, nem képzettek különösképpen zenészeink, viszont egy furcsa, romlott, nonkomformista, deviáns világ az övék, melynek nem feltétlenül, sőt, határozottan nem eszköze sem a pontosan lefogott hangok, sem a jó hangzás, szóval mindenki számára érdemes a Staar-ral való ismerkedést annak fényében forszíroznia, hogy kedveli-e a lepukkant, szutykos, igénytelen black metált. Az igénytelent elsősorban úgy tessék érteni, hogy ez a debütlemez több mint valószínű úgy született, ahogy a csapat egy még próbateremnek sem mondható kis dohos helységben, mindennemű technikai hókuszpókusztól és végeredményjavító alkalmazástól mentesen rögzítette azt, és még azt is megkockáztatom, hogy magasról letojták hogy ez tetszeni fog-e bárkinek is..>>TOVÁBB>>

Napjainkban a thrash metál önmaga parafrázisává vált, túl azon, hogy a stílus mai képviselői véleményem szerint a minimális szellemi befektetés elve szerint operálnak, ami csak azért necces, mert az az egy kézen megszámolható, az innováció iránt affinitást mutató csapat - mint mondjuk a Vektor vagy a Revocation - sem igazából mondható érdemben előremutatónak a múlt fényében, maximum a technikai tudás és a hangszeres képességek amik sosem látott csúcsokat döngetnek, ezáltal viszont elmondható, hogy a thrash metálnak csak a múltba révedő, régisulis vonulata alkotja és alakítja egyszemélyben az uralkodó széljárást, minden más, ami ezen kívül esik, tulajdonképpen egy továbburjánzási lehetőséggel nem rendelkező csökevény. Hihetetlen, de manapság ha thrash album kerül a kezembe, mondjuk 10-ből 9 esetben biztos hogy a nosztalgiafaktor kell jelentse az adott zene elsődleges "erősségét", amihez ugye társul az is, hogy egy totál szétjátszott stílusban fogant muzsikán nincs elemezni, így jobb híján marad a párás szemű szentimentalizmus és az összehasonlítgatások. Már akinél persze. Ily módon nekem sem lenne túl sok dolgom az olasz, tizenegyedik életévébe lépő Torment névre hallgató zenekar tavaly év végén megjelentetett The Damage is Done című lemezével, hisz effektíve ők aztán semmi frisset vagy különlegeset nem kívánnak a metálos színtérhez hozzátenni, nem is lógnak ki a nagy átlagból, egyszerűen csak kiadtak egy, a kedvenceik munkássága mentén haladó thrash anyagot, mely zeneileg ténylegesen tele van csordultig közhelyekkel, de valahogy mind a hangvételt, mind a kellemesen erőteljes riffeket, mind a lemezhosszt sikerült eltalálniuk, így az ultraklisés zenekarnévből (is) adódó szkepticizmusomat sikerült félretetniük velem. Egyszerűen és szimplán jó a The Damage is Done..>>TOVÁBB>>