Hú, ennyire nehezen még nem ültem oda egy lemezkritika elé sem, az is biztos! Mint ahogy az is zicher hogy a keresztségben Metal nevet kapott (te jó ég...) ausztrál csapat történelmi fontosságú lemezt készített el idén, legalábbis részemről ez a helyzet, ugyanis ezzel a kiadvánnyal kvázi betetőzték a srácok a 80-as évek tradicionális retro-heavy metáljának hullámát, mit hullámát, özönvizét! Innen nincsen feljebb, kész, jobb is, ha az érintett hordák veszik a kalapjukat-kabátjukat és "felmondanak", ugyanis minden bizonnyal hiába is próbálkoznának ennél több műfaji klisét belelapátolni zenéjükbe, a Proving Our Mettle-nél jobban metálkodni már úgy sem tudnának, és amúgy is, ennél cikibb, közhelyesebb és sztereotípabb heavy metált elkészíteni lehetetlenség. Ó bazz', és én még az In the Name of Metal-ra (Bloodbound), a metálzenei emésztőgödörbe való két Nanowar lemezre, valamint a friss üdvöske Battle Beast idei korongjára hittem azt hogy meglepetés már nem érhet az életben, de hogy egy ennyire tömény, 55 percnyi überelhetetlen közhelyparádéban legyen részem, azt tényleg nem gondoltam. A Metal legénysége a fejére húzta a csörgős sipkáját és felkiáltott a vértradicionális heavy metálok fújolóinak: Ide lőjetek! .>>TOVÁBB>>

A Palm Desert név egy 2008-ban alakult retro felfogású és beállítottságú lengyel stoner/desert rock csapatot takar, a csodás külsőségekkel megáldott Rotten Village Sessions pedig a második "egész estés" albumuk. A csapat a nevét egész egyszerűen a stoner legenda Kyuss egykori székhelye, a Californiai Palm Desert után adta magának, ezzel is kifejezve egyrészt komoly elkötelezettségüket eme sokak szerint zsákutcának tekinthető stílus iránt, másrészt pedig természetesen tiszteletüket kimutatva az amcsi nagyságok felé, akiknek hatását (nyilván sokan mások mellett) a manapság iszonyatos módon elszaporodó stoner formációk burjánzásában is észlelhetjük...A lengyel csapat pont a "nagy" retro/desert/southern/stoner özön idején alkotgat, ezzel egyrészt könnyű dolguk is lehet, hiszen most van esély hogy felfigyeljenek rájuk, hisz még úgy ahogy fut a műfaj szekere és még sosem összpontosult ekkora figyelem ezen zenékre, ugyanakkor nehéz is a helyzetük, mert egyáltalán nem egyszerű kilógni a nagy masszából sem felfelé, sem lefelé... .>>TOVÁBB>>

Szó se róla, nem kicsit csigázott fel a tudata egy új Todtgelichter opusz érkezésének akkor, amikor pár hónappal ezelőtt a Code666 elküldte a hírlevelét a dalcímekkel, borítóval és megjelenési dátummal, mivel hogy a 2002-ban alakult Hamburgi srácok három évvel ezelőtti Angst című nagylemeze kétségkívül nemessé érett számomra az évek alatt (mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a lemez megvásárlása után néhány hónappal az úgynevezett Traveller verziót is begyűjtöttem), amellett, hogy bizony a jobb híján csak avant-garde/post-black metálban utazó csapat kétségkívül nevet szerzett magán a színtéren, az pedig semmiképpen sem a véletlen műve, az elismerést ingyen nem adják...De nem ám! Amit a friss lemezen bizonyítanak is, mármint hogy messze nem csak egy lemez erejéig voltak képesek maradandót alkotni, és ötletek terén is akadnak még tartalékok a tarsolyban. Persze, ehhez azért egy-két keményvonalasabb fannak biztos meglesz a maga nem túl szolid hozzáfűznivalója, egészen leegyszerűsítve ugyanis az a helyzet, hogy az egykor még a tradicionálisabb black metállal indító csapat zenéjéről lemezről lemezre pergett le a múlt, a gyökerek és a korai évek hatásai, mára pedig már azt is elég nagy bátorsággal merném ráaggatni az Apnoe-ra, hogy az alternatív rockzenéhez közelebb áll mint bármi máshoz. Tehát megosztó is lesz egyben a rajongók, meg úgy egyáltalán a hallgatók körében, ezt nyilván borítékolhatja előre a kedves olvasó, de a látszat ez esetben brutálisan csal. Hozzáteszem, a megosztó lemezekhez valamiért vonzódom... Azon nagyon kevesek egyike vagyok, akinek alapvetően nincs baja a Paradise Lost, Moonspell, Anathema, Amorphis "eltévelygésekkel" teli időszakával sem. .>>TOVÁBB>>

Nos, az igazi nehézfémek hívői közül ki ne cuppanna rá azonnal egy olyan albumra, melyet az ajánlás szerint Jochem Jacobs Textures-gitáros kevert, ahol Jens van der Valk jelenlegi Autumn, ex-God Dethroned gitáros állandó tagként tevékenykedik, valamint James Murphy (ex-Death, testament, Obituary), Andy Larocque (King Diamond) illetve Christoffer Malstrom (Darkane) tette oda magát nem is egy beugró szóló erejéig? Még annak ellenére is kecsegtető a dolog, hogy minden bizonnyal csak a holland death metál élmezőny mögött kullognak az Enraged-es srácok, de ezt tudjuk be annak hogy igazából 1997-es alakulásuk ellenére jó nagy csend honolt a Frieslandi srácok háza táján, egy 2001-es EP-t leszámítva teljesen terméketlen 15 éven vannak túl, ergo zenéjük szélesebb közönséggel való megismertetése még csak most van soron. It's Your Fear That Feeds Their Power című nagylemezük azonban bőven a korrekt kategória fölé helyezi a hollandusokat, ám hogy ez manapság a zsúfolásig telt death metál mezőnyben mire elég nem tudom, de ha csak helyén kezeljük a dolgokat és azt mondjuk, hogy ennél jobb debütálás nem is kell (mert azért telhetetlennek sem kell lenni), akkor azért nagyjából igazságosak vagyunk. .>>TOVÁBB>>

Viszonylag régen nyílt már alkalmam igazán behatóbban megismerkedni újkeletű metállemezekkel, ennek a zenétől már-már mentes időszaknak most az osztrák Prometheus élvezheti előnyét, köszönhetően annak, hogy lemezük megítélése most jóval inkább tud objektív megítélés alá esni, mint mikor az ember agya csordultig el van dugítva a friss megjelenésekkel. És valóban, a sógorok által játszott experimentális jellegű progresszív metál muzsikán egészen biztosan átsiklottam volna korábban, ám mivel már első belehallgatásra is kimutatta zenéjük a foga fehérjét - azaz hogy sokszor próbálkozós, odafigyelős zenéről van szó - így aztán a szokványosnál több időt adtam Endless című második nagylemezüknek, és bár az idő előrehaladtával sem vált könnyebbé zenéjüket megemészteni, azért koránt sem volt hiábavaló az anyag többszöri végighallgatásába ölt energia. .>>TOVÁBB>>

A napokban került elém az olasz, egészen pontosan Imola-i (hogy még pontosabbak legyünk San Marino-i) Mourn in Silence tizenegy éves hallgatást megtörő visszatérő nagylemeze, melynek ízlelgetése közben majdnem elkezdtem kaját csomagolni és a hátizsákba pakolni a már rég nem létező tanszereimet, olyannyira az ezredforduló hangulati világát idézi a cucc. Agathodaimon, Cradle of Filth, Mystic Circle, a dallamossága okán a Graveworm, és még olyan nevek, amiket az ember lassan egy évtizede elő sem vett. Igen, természetesen szimfonikus black metálról van szó, gótikus hatásokkal és tipikus külsőségekkel... Ami mellett nem szeretnék elmenni, mert ennyire a lustaságot tükröző, minden kreativitást nélkülöző, még a közhelyeket is ízlés nélkül alkalmazó borító-zenekari logó kettőst régen láttam már, egy 2012-es keltezésű album esetén kifejezetten megakad az ember szeme az ilyen ócska "munkákon"... A bajt tetézendő, maga a kompozició élő valójában olyan irtózatosan sötét tónusokat kapott, hogy gyakorlatilag csak a zenekarnév és a lemezcím látszódik... Borzalmas és egyben elkeserítő, de szerencsére a San Marinoi srácok + egy lány zenéje jóval magasabb nívót üt meg annál, mint amit remek grafikusuk összehányt... Kifejezetten hangulatos, magával ragadó zenét rejt ez a keresztény mitológiával foglalkozó album, egészen pofás hangszeres játékkal és dalokkal, a gond viszont ott keletkezik hogy az ingerküszöbömet még csak megbirizgálni sem nagyon tudta az Until the Stars Won't Fall. .>>TOVÁBB>>

Úgy gondolom, hogy a Tbilisi-ben székelő örmény Ennui egy nagyon figyelemreméltó zenekar lehet a funeral doom metál zenék örökké borús egén... Illetve mi az hogy lehet, hiszen ezen megállapításomat pont hogy az eddigi egyetlen, és egyúttal első nagylemezük fényében mondom, mely tavaly októberben jelent meg a még szintén frissnek és ropogósnak számító MFL Records kiadványaként, Mze Ukunisa címmel - ami megjegyzem, a Who Dies in Siberian Slush-os E.S. saját kiadója - és amely album egyszerűen lenyűgözött, hiszen szépsége, mélysége imponáló, és rövidúton képes magát beleenni az ember lelkének kellős közepébe. Egyébként pedig, ahogyan az már megszokható a doom/death, de főleg a funeral doom szcénán belül, ezúttal is "csak" egy kéttagú zenekar szolgáltatja számunkra ezt a parádés muzsikát, akik még egy éves múltat sem (!) tudhatnak maguk mögött. És hogy a zenéjük természetét ismerve a parádés kifejezés ordas nagy eufémizmus lenne? Meggyőződésem hogy abszolút nem, hisz nem csak a hangszeres tudás vagy a slágerek megírásához való istenadta tálentum válthat ki az emberből elismerést, hanem az olyan sokkal inkább megfoghatatlan és definiálhatatlanabb tényezők, mint a hangulat. Mint amikor egy zene hatására azt érzed, hogy lélekben teljesen el vagy veszve, és csak hánykolódsz az élet tengerén, az Ennui duója ráadásul több ezer méter mélyre, valahová az éjsötét tengerfenékre történő utazásra invitál, ahol csak egy irány létezik, a lefelé... >>TOVÁBB>>

Na kérem, itt állunk 2013 elején, és kap az ember lemezkritikára egy olyan anyagot, mely minden porcikájában riogatja a digitális világot, tudnillik az orosz Elektrum duója kizárólag cirill betűs változatban hozta ki debütáló nagylemezét. Én meg már előre fostam, hogy a Vaskarc alatt dohogó "motor" meg fogja-e egyáltalán kajálni ezeket a karaktereket, mellyel végülis csak részben tudott megbírkózni az oldal, így kénytelen voltam egyszerűen 2012-vel illetni a lemezt, ugyanakkor meg a dallista gond nélkül megjelent...Hasonló nyelvterületről érkező zenekar tesz egy olyan szívességet ilyenkor, hogy legalább a normál karakterekkel írt címet mellékeli... Persze nem olyan hatalmas probléma ez, de valahogy nem komfortos, nem is beszélve arról, hogy sok helyütt nem is lehet megjeleníteni ezeket a karaktereket. Na de lépjünk tovább! Ezúttal is Satanath Records-os cuccal van dolgunk, ők pedig eme kiadvány esetében még lejebb rakták azt a bizonyos lécet; ezúttal egy 150 példányra limitált albumról beszélhetünk, mely ezúttal is egylapos frontborítót kapot és írott, bár professzionális CD korongon kapjuk a lényeget, úgyhogy nem árt igyekeznie az érdeklődőknek, mielőtt már csak az eBay-en lehet majd hozzájutni a fiatal orosz zenekar debütlemezéhez hatezer forint körüli áron, haha! Mondjuk ez a probléma szerintem amúgysem fenyeget, mert véleményem szerint soha az életben nem lesz ez a lemez 'rarity' kategória, dacára az extra limitált kiadásnak....>>TOVÁBB>>

Midőn a közepes és nagy kiadók ajvékolásával volt tele egy időben a "szaksajtó", addig a kisebb, kifejezetten underground címekre specializálódott, deluxe-szintű kiadványoktól mereven elzárkózó alacsony költségvetésű kiadók tündökölnek és szinte soha nem látott mennyiségben ügyködnek s szolgálják ki a metálzenére éhes hallgatóságot. Nemrég a Satanath Records-szal volt szerencsém megismerkedni, akikről tulajdonképpen soha korábban nem hallottam, ami nem csoda, hisz egy 2012 májusában létrejött orosz kiadóról van szó, eleddig húzónév nélkül, ukrán,orosz és fehérorosz csapatokat foglalkoztatva, dehát ami késik nem múlik. Bő fél éves fennállásuk ellenére ha nem is fossák a kiadványokat, de azért "termelnek" rendesen, ami paradox módon pont az alacsony költségvetésükre vezethető vissza, de megmagyarázom; Az erősen limitált példányszámon túl rendre olyan, a low budget szellemiségében készült anyagokat dob a kiadó piacra, melyek éppenhogy csak kielégítik egy átlag lemezgyűjtő egyén igényeit - már akiét, ugye - egylapos, puritán borítóval és nem gyári CD-vel jelennek meg az albumaik, rendkívül pénztakarékos eljárással, minimális anyagköltséggel, és hát így eshet az meg, hogy jó pár komolynak tekinthető kiadónál több anyagot jelentetett meg eddig ez a nevenincs kis orosz kiadó. Az első cím, melyet ezek közül be szeretnék mutatni, a fehérorosz Vistery 2. nagylemeze, mely immár egy teljes felállásúvá bővült csapat munkáját mutatja, viszont ahogy az egy igazi, a külsőségekre és az érdeklődő zenehallgatókkal való kommunikációra magasról tevő undeground formációhoz illik, ezt az állapotot két év alatt sem sikerült fényképes formában megörökíteni, így aztán én magam is csak abból az időből tudok képet mutogatni, amikor még a Vistery egyenlő volt az alapító Alexey Kizillo-val..>>TOVÁBB>>

A 2004-ben alakult ausztrál Grave Forsaken talán a legfontosabb aktív keresztény metál zenekara a kontinensnek, bár azt állítani hogy különösebben ismertebbek lennének és hogy magasra jutottak volna, nos azt semmiképpen nem lehet állítani... Viszont a keresztény metálzenéket kedvelő és gyűjtő ismerőseimtől tudom, hogy egy igen nagyrabecsült zenekar a Grave Forsaken az ő köreikből! Immáron a Reap What You Sow-n ötödik alkalommal nyomják a tipikus underground hangzású, 80-as évekből a jelenbe átmentett thrash/death metáljukat, melyekhez mint általában, úgy most is egy sci-fis, akciófilmes jellegű borítót tudtak társítani, mely már-már versenyre kel csúnyaságában a friss Voivod fedőjével. Első találkozásom a csapattal a Destined For Ascension idejére tehető, mely nagylemezt aztán szinte minden évben követett egy folytatás, én pedig mára deklaráltam azt is, hogy végre az erőteljes mondanivaló mellett elkezdett a csapat végre valódi dalokat írni, magasabb szinten zenélni, végre komolyabb zenei tudással... Bár tipikus 80-as évekbeli zenéjükhöz nagy kvalitások nem kellenek, mégis tök jól felszerelkeztek annak a kornak a crossover/heavy/thrash metál kliséivel és kötelezőivel, melyet most - a lemezmegjelenés idején 2012-ben - egész hangulatosan vissza is adnak! >>TOVÁBB>>