Örökké hálás lehetek a Helloweennek, hogy 2003-as turnéjukon a Rage-et választották kísérőnek. Jóbarátommal ugyan a tökfejek végett néztünk ki a koncertre, de nem kellett őket megvárni a katarzishoz, egyszerűen lehidaltunk a triótól. A buli után meg is állapítottuk: „túl jók voltak előzenekarnak”. S bár ma már az a show csak halvány emlék, az tisztán rémlik, hogy a Helloweenre már megfájdult a nyakam. Persze (a vidéki metalvilágra jellemző módon) Győrött nem lehetett megvásárolni az akkori Soundchasert, amit végül pár hónapos csúszással a sógoréknál gyűjtöttem be. (Ejj, hol volt akkor még nekem a net, meg az mp3... akkor minden megvásárolt cd maga volt a kincs!) Mondanom se kell, rongyossá hallgattam a lemezt, egy lakatlan szigetre is magammal vinném. És persze jöhet bármilyen új anyag, nálam az lesz az alap, a viszonyítási pont.

Az azután következő koncertlemez és dvd szintén hengerelt, de a Speak Of The Dead nem az én világom volt (meg sincs), nekem egyszerűen nem fekszik a szimfonikus metal (külön-külön jobban elviselem a kettőt), bár a Ghosts például ennek ellenére bejött. A két évvel ezelőtti Carved In Stones már fémesebb anyag volt, ma is kedves emlék, és feltehetőleg a következő sorlemeznél a Strings To A Webről is így fogok vélekedni.

Elsőként az Into The Light és Purified dalokba hallgathatott bele a nagyérdemű, és megnyugodva fogadtam, hogy ezúttal sem lesz gond. Mindkettő potenciális sláger, nagyívű refrénnel, a koncertprogramba is bekerülhetnek könnyedén. Amúgy összességében az egész album lazább bizonyos szempontból, mint elődje: kevesebb a szegelés, több a dallam, a hangzás sem olyan szigorú. Persze, nyakatekert riffekből nincs hiány, már a nyitószám első hangjaiból megállapítható, hogy itt egy bizonyos Victor Smolski pengeti a hathúrost. Nagy tehetség az úriember, egyedi játéka és stílusa kiemeli a mezőnyből, a szólói szintúgy nagyon karakteresek. André játéka szintén technikás és tetszetős; nem olyan, mint Terranáé, de legalább olyan jól üt. Peavy pedig alapoz rendesen, ahogy illik, engem mégis a hangja nyűgöz le igazán. Jó, nincs hatalmas hangterjedelme, de olyan jó hallgatni a sok sivító énekes között egy kellemesebb mélyebb hangot, főleg ha az adott tartományban ilyen biztosan mozog, és a dallamai ennyire jók!

Most pedig nézzük a dalokat! Ha már a slágereknél tartottunk, érdemes kiemelni a The Beggar’s Last Dime-ot, ami karakterben a fenti két dal testvére is lehetne. Az egész dal nagyon fogós, a refrén különösen jó és eltalált, pár hallgatás után lehet is énekelni. Persze, a szigorúbb tételek is jók (bár mint írtam, annyira ezek sem szigorúak), azokból leginkább a középtempós, de rendkívül húzós Saviour Of The Dead és Tomorrow Never Comes jött be. Utóbbit ráadásul egy igazi gyöngyszem, az akusztikus Through Ages ballada vezeti fel, amiben Wagner barátunk brillírozik. Ugyanakkor nekem olybá tűnik, mintha az Empty Hollow-ból maradt volna ki a dal. Ezen alkotás ugyanis a lemez csúcsa, egy öttételes, egészséges mértékű szimfotöltettel megtámogatott zenebomba, amiben aztán minden megtalálható. A címadó első rész és a végén visszatérő motívum tipikus Rage, kellemes szimfonikus beütéssel, a lemez címadója viszont király progmetal, rendkívül erős zenei teljesítménnyel. De a Fatal Grace és a Connected sem szokványos, előbbi egy zongora és egy akusztikus gitár meseszép kombinációja, míg utóbbi melodikus rockzene. Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik. Olyan, mint egy hagyma vagy egy ogár! Többrétegű. Igényli a ráfordított időt, de meg is hálálja - azt mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy ezek a különböző stílusú dalok külön daloknak indultak-e eredetileg vagy sem, de a végeredményt ismerve igazából teljesen mindegy.

És ha már itt tartunk, ez az egész albumra igaz. A mai Rage nem tipikus metal banda, nem a tipikus riffekkel operál, időt kell hagyni a daloknak, mire beérnek. Kezdő metalosoknak nem is ajánlom, hiába lett az idei termék slágeresebb, lazább. Nekünk, törzsgyökeres metalosoknak viszont ott a helyünk márciusban a Diesel Klubban!