Demonica? Nem csodálkozom, ha vannak, akik még nem hallották ezt a nevet. Igen, egy új bandáról van szó, de elárulom, hogy a sablonos név mögött egy igazi „supergroup” rejtőzik, olyan arcok, mint Craig Locicero, a Forbidden húrnyűvője és vele Mark Hernandez dobos, aki pályafutása során a Forbiddenen kívül a Vio-lence, a Heathen és a Defiance színeiben is versenyzett. Marc Grabowski bőgős a névtelen colorado-i Corruption zenekar tagja volt egykor (és a Macskafogóból is ismerős lehet, ehhehe). Klaus Hyr Hansen énekes a dán Furious Trauma énekese volt, amelyben session-zenészként megfordult Andy La Rocque és Michael Denner is. Ha már ezeknél a „King Diamond-relatív” muzsikusoknál tartunk, el kell mondjam, hogy a Demonica legimpozánsabb zenésze nem más, mint Hank Shermann, akit leginkább a Mercyful Fate gitárosaként ismerhetünk, de egyéb tevékenységi körében szerepeltek olyan csapatok is, mint a dán székhelyű stoner/doom Gutrix, vagy a Mercyful Fate és King Diamond tagokkal, valamint Martin Steene énekessel felálló Force Of Evil.

A Demonica projectről először talán egy éve, tavaly februárban olvastam a Blabbermouth-on és Shermann Myspace oldalán. Több mint érdekfeszítőnek tűnt a hír, aztán sokáig egy hangot sem lehetett hallani a dán-amerikai vegyesvállalat háza tájáról, míg egyszer csak, tavaly karácsony előtt robbant a bomba, a banda bejelentette a kész lemezt és a megjelenési időpontokat.

„A Demonica zenéjében a klasszikus euro-metal találkozik a Bay Area thrash-sel.” „A Demonica igazi old school thrash muzsikát kínál, de egészen újszerű módon.” Ilyen és ehhez hasonló sorok olvashatók a február második felében várható albumot beharangozó hírekben, és ezek a mondatok tökéletesen meg is felelnek a valóságnak.

A bő háromnegyed órás terjedelemben tíz nótát tartalmazó anyag minden kétséget kizáróan a Bay Area technikás, de ellentmondást nem tűrő thrash tradícióin alapul, ám az első pillanattól érezhető benne Shermann senkiével össze nem hasonlítható stílusa, ugyanaz a hátborzongató hangulat kerít hatalmába, amely a Mercyful Fate dalok sajátja.

A korong már a nyitányban félelemteli atmoszférával vesz körül. A Demon Class első hangjaitól feláll a szőr az ember hátán. A Slayer Hell Awaits című remekének bevezetőjére (talán túlzottan is) emlékeztető alapriff azonnal bólógatásra késztet. A hangzás brutális és kiváló. A felvételek több helyen készültek. A kaliforniai Sonic Room-ban kezdett a csapat, majd néhány állomás után Koppenhágában fejeződtek be a munkák, amelyeket mindvégig Dave Otero producer, ex-Dethroned dobos irányított. Dave talán nem a legnagyobb név a szakmában, de többek között néhány jól sikerült Cephalic Carnage lemezt is köszönhetünk neki.

Visszatérve a hangzóhoz, a lassú-középtempós, mázsás riffelés után irgalmatlan tempók uralkodnak el, „á la Slayer”. Hyr száraz és kissé szűk terjedelmű hangja is a korosodó Araya acsarkodó kiabálását idézi, ám az én véleményem az, hogy ebbe a műfajba ennél több már túl sok, nincs szükség sokoktávos hangterjedelemre és dallamokra. A Shermann-Locicero páros gitármunkája nem merül ki a fékevesztett riffek zenei tolmácsolásában. A Demonstrous jóval változatosabb album, mint egy átlagos thrash lemez, köszönhetően Hank klasszikus műfajban edzett egyedi játékának.

A lemez legütősebb sávjai az elszállt akkordokkal induló, majd az agyat totálisan, földig leromboló Ghost Hunt, a gyilkos súlyú középtempókra és idegölő hangzatokra épülő Below Zero, a korszerű és klasszikus hatásokat egyaránt mutató Palace Of Glass valamint a címét tökéletesen alátámasztó Fast And Furious.

Elmondható, hogy a Demonstrous lemezzel egy cseppet sem mindennapi album született, amelyet a modern metal és a régisulis thrash rajongói is örömmel fogyaszthatnak majd. Shermann Mercyful Fate-en kívüli munkásságának egyértelműen legszélsőségesebb, egyben talán legjobb korongja.