Cikk hierarchia
Cikkek főoldala » Lemezkritika » Dylath-Leen - Cabale 2011
Dylath-Leen - Cabale 2011
Kiadó: Saját Kiadás / Független
Web: Dylath-Leen hivatalos Weboldal
Myspace: Hivatalos Dylath-Leen Myspace


Zenészek:
Jérémy Mairesse - Basszusgitár
Igor Landorique - Gitár, férfi vokál
Kathy Coupez - Női ének és hörgés, Gitár
Bertrand Oria - Dob

Dalok:
1. Never Rising Sun
2. End of Time
3. The Elder Sign
4. I Dreamt
5. Last Moments
6. I'm the Crusher
7. Silent Land
8. Forever...
9. ...Still
10. Unveiled
11. Where the Vision Led



A Franciaországban, 1999-ben alakult Dylath-Leen (mely egy kitalált város Lovecraft egyik novellájában) egy 2002-ben, illetve 2008-ban kiadott nagylemez után idén ősszel látta elérkezettnek az időt, hogy megossza a nagyközönséggel Lovecraft-ihletésű legújabb dalcsokrát. '99-óta tagcserék nem nezehítették a zenekar dolgát, tehát egy nagyonis összeszokott társasággal van dolgunk, ami felől semmi kétségünk nem lehet, minden ízében profi az anyag a saját kiadás ellenére is. Gitárosi/énekesi poszton egy nőnemű egyedet találunk Kathy Coupez személyében aki mellesleg nem is csúnya, de ha valaki a zenekaros fotót nézegetve azt gondolta, hogy egy újabb hölgyénekessel felálló, szívekig hatoló gótikus/szimfonikus-jellegű dologról van szó, hát az bizony nagyot koppan, bár előzetesen bevallom én magam is valami hasonlóval számoltam, pláne úgy, hogy a tényleg csak felsőfokú jelzőkkel illethető grafikus-félisten/Septiflesh gitáros Seth Siro Anton egy kísértetiesen hasonló látványvilágú borítót készített a gótik/doom metálos Draconian legújabb albumához. De ha már Seth Siro Anton, akkor bizony Septicflesh... a minőségi atmoszférikus death metál kedvelőinek most felcsillanhat a szeme, mert bizony komoly hasonlóságokat mutat a Dylath-Leen társulatának muzsikája a görögök stílusában etalonnak számító zenéjével, illetve Svédország egyik legalulértékeltebb ipari hatású formációjával, a The Project Hate MCMXCIX-tel. Ha körül kéne írni a hallottakat, mindenképp e két zenekar markáns stílusának ötvözeteként tudnám jellemezni a Cabalét, ahol is még a progresszív jelzőt sem tartom illetlenségnek megemlíteni!

Mivel ugye alapvetően egy atmoszférikus, darkos, horrortörténetek által inspirált zenéről van szó, ezért nem is fogunk hiányt szenvedni a sejtelmesen hátborzongató, természetfeletti zajokban, hangfoszlányokban, bár érzésem szerint nem akart e téren túl messzire menni a
Dylath-Leen alakulata, mert ezek a kiegészítő, színesítő elemek végig megmaradnak a háttérben, a főszerepben szinte mindvégig a morcona riffek állnak, amik valahogy csak nem akarnak meglágyulni, az első igazán dallamosnak mondható megoldásig egészen a Last Moments, I'm the Crusher kettősig várnunk kell.

Részemről örvendetes hogy francia zenészeink nem akartak egy trendi, mai piaci elvárásokhoz igazodó albumot készíteni, bár megmondom őszíntén, látván a borítót, illetve a digitálisan megmunkált zenekarképeket, pontosan ez járt a fejemben előzetesen. Mivel a dalokban alapjában véve szinte nulla kapaszkodó van, még sokadik hallgatás után sem fogjuk tudni egyértelműen megmondani melyik dalt is halljuk, bár idővel azért oszlik a köd, de még az edzettebbek sem biztos hogy beljebb lesznek akár tucatnyi hallgatás után is...Kétségtelen, hogy egybefolynak a szerzemények! A hangzás eszméletlenül tömény és rétegzett (akár csak a Septicflesh-é), hangsávok jönnek mennek, a gitárok folyamatos (érzésem szerint effektezett) zakatolása nem sok pihenőt kínál a hallgatónak. Olyan művészi szintű és mélységű szimfonikus kompozíciókat messze nem kapunk, mint a Septiflesh-től, de láthatóan nagy hangsúlyt fektettek a nyomasztó hangulati elemek megteremtésére. Vannak egészen súlyos részek, már-már grind, amik szinte tisztán a belga Aborted kőkemény és kíméletlen gyomorfúrásait idézik, de támpontként a the Amenta, The Project Hate MCMXCIX, Shade Empire, Illdisposed, ill. a Daath death-groove/ipari egyvelege is megemlíthető, ahogy tulajdonképp a Dylath-Leen is ezekhez a modern hatásokkal tarkított körökhöz sorolható.

Értetlenül állok azon tény előtt, hogy miért is kellett azt az óriási ziccert kihagynia a bandának, hogy a gitáros/énekesnő Kathy Coupez csak mint epizódszereplő hallatja a hangját a mikrofonban. Persze kis ellentmondás, mert pont az előzőekben ejtettem szót arról hogy szerencsére nem akart a tucat énekesnős zenekarok unalomtengerébe belefulladni a Dylath-Leen, de Kathy Coupez hangjában akkora lehetőségek rejlenek/rejlettek volna, hogy kénytelen voltam revideálni álláspontom, és bizony így, ebben a formában bűn volt nem kihasználni hangi adottságait. Minden dal elbírt volna egy kis női énekes színezetet érzésem szerint, ahogy a dalok is egy kicsit több dallamot...Érdemes meghallgatni, hogy az Unveiled-ben milyen űdítő jelleggel hat a hangja, szinte megújul az egész produkció. Végezetül, annak ellenére hogy brutál nehezen feltörhető dió a Cabale,(akárcsak a The Great Mass a görögöktől...egyívásúak!) és semmi olyat nem találunk a lemezen ami azonnal hatna, bizony az év végi 'összesítő' listám érdemesebb/érdekesebb kiadványai közt egész biztosan ott lesz!

Értékelés: 9.5/10
Szerző: Fehér Balázs

Social Sharing: Delicious Facebook Google Live Reddit StumbleUpon Tweet This Yahoo
Facebook Like:


Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték

Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése
Linkek

Hirdetés


Hirdetés



RSS Hírek