Az idei magyarországi Metalfest-et is megjárt olasz Secret Sphere soron következő lemeze az Archetype. 1999 óta nagyjából kétévente ad ki albumot a power metal fogat. Az 1997-ben formálódott zenekar jelen album elkészítésének is újabb tagcserékkel kezdett neki, de már eddig is, jó pár ex-taggal bírnak. Legutóbbi váltás a billentyűs és gitáros poszton történt. A kezdetektől jelenlévő Antonio Agate billentyűs és szintén ’97-óta a Secret Sphere-ben pengető Paolo ’Paco’ Giantotti gitáros adták át helyüket Gabriele Ciaccia-nak, valamint Marco Pastorino-nak.

Változás még, ami már üdítőbb, hogy végre vállalható borítót készítetek az albumukhoz, ez pedig az egyből felismerhető Gustavo Sazes és az Abstrata Art érdeme. A hangzás is rendben van, igaz egy kis karcosság még elfért volna a szimfonikus aláfestést ellensúlyozva. Azonban az élvezhetőségen ez nem ront. Az olasz metálosok abba a csoportba tartoznak, akiktől radikális változást nem vár az ember. Nem is a zenei panelek alkalmazása miatt, inkább a stílushűségből adódóan. Olyan zenekarok neve merül fel a produkciót hallgatva, mint Rhapsody (of Fire), HammerFall, Helloween, Sonata Arctica. De náluk is érződik az a tendencia, mint mondjuk az Edguy vagy a Nightwish zenekaroknál, hogy a metal elemeket megőrizve, roppant fogós dallamokkal ellátott dalokat írnak, melyek hangszerelése a rádiós illetve a zenetévés rotációt is maga után vonhatná. Valószínű, hogy a Secret Sphere esetében ez elmarad, a ma már rengeteg hasonló vonalon mozgó, ettől függetlenül minőséget produkáló banda miatt.

Azonban, aki vevő a fent említett bandák stílusában mozgó másod/harmad vonalbeli zenékre igényes köntösben, kellemes hallgatnivalóra lel az Archetype-ban is. Igaz, ez inkább az adott pillanatnak szól. És talán itt a dolog nyitja. A jól megírt, remekül hangszerelt dalok ellenére sincs az a rögtön ható, bőr alá égő tétel, sláger, ami kiemelné őket az átlagból. Mindamellett, egységesen erős dalokat írnak a fiúk. Csak hát…

Biztató intróval (Pattern Of Thought) invitálnak zenei világukba a tagok, ami kidolgozott, ámde kissé jellegtelen. Az album első teljes dalaként megszólaló Line On Fire-ban a cím mellett a refrén is a HammerFall Hearts On Fire dalával majdnem megegyező, és így arra tereli a hangsúlyt, nem pedig az egész nótára. Egyébként pont az említett részlet a szám leggyengébb része, de ezt leszámítva jófajta fantasy metal tétel. Dallamosabb, kidolgozott vokáltémákkal rendelkező nóta a Death From Above. A szimfonikus betétek sokat dobnak rajta, azonban a gyors tempó miatt a dallamok szenvednek csorbát. A középtempós részek épp ezért jobban érvényesülnek, hatásosabbak.

Minden részletében jól összerakott, a már meglévő paneleket nem forradalmian, de célratörően alkalmazott tétel a The Scars That You Can’t See. Érzelmes billentyűs bevezetés, mely a refrénben visszatér, dúdolható verze, a fogós refrént megfelelően előkészítő híd, nem túl hosszú, de kidolgozott gitárszóló, amik alkotják a dalt. Ez sem nagy talány, mégis célba talál. Igen, metal ságereket is tudni kell írni. Ezen a vonalon mozog a More Than Myself is, gyorsabb tempóval és a versszakban hisztérikus énekkel. Sonata-t idéző dallamvezetést csak a gitárszóló töri meg, valahogy nem illik ide. Itt jegyezném meg, hogy Roberto ’Ramon’ Messina hangja az itt is előforduló középtempóban tud igazán érvényesülni. Ezek a kissé szomorkás énekdallamok állnak neki igazán jól.

A sokatmondó, viszont elég klisés címmel ellátott Future sajnos olyan, mint a címe, sablonos. Hallatszik, hogy van benne munka, csak fantázia nincs. A Mister Sin az Edguy és a Helloween könnyedebb/játékosabb dalainak jegyeit viseli magán, tehát közönségbevonós, egyszerűbb, slágeresebb darab. Ilyen is kell, nemde? A morcosabb oldalukat mutatják meg az Into The Void nótában. Sajnos a dallamokat nem sikerült eltalálniuk, idegenül hat a refrén, és ezzel kicsi frusztrációt idéznek elő. A jól sikerült gitárszólóval azért valamelyest oldanak ezen.

Úgy néz ki, hogy a „Hogyan írjuk érzelmes, fogós, mégis erőteljes metal dalt?” órán nem hiányoztak a fiúk, ugyanis ezeket a fajta dalokat rendre jól komponálják meg. Ez esetben a lírikus All In A Moment tételről van szó, ami igazából nem kimagasló, de az album erősebb momentumai közé tartozik.
Akárcsak a speed-es kezdéssel bíró címadó, ahol végre sikerült a tempót és a dallamokat is együtt megjeleníteni.

Ahogy már fentebb írtam, a legnagyobb gond a lemezzel, és ami hibát többen is elkövetnek, hogy amíg szól az album kellemes hallgatnivaló, viszont a végén nehéz felidézni maradandó dallamokat. Ebben a stílusban pedig nem a forradalmiság számít már, sokkal inkább, hogy fogós dallamok és ütős dalok alkossák a lemez tartalmát.
Vannak erős pillanatok az Archetype-on, azonban korántsem annyi, amennyi kiemelkedővé tenné eme alkotást. Gondosan összerakott produkció ez a 2010-es dalcsokor, szégyenkezni nincs okuk a tagoknak, de maradandóbb dallamokat kell kicsikarni magukból legközelebb. És, ahogy ezt jó pár nótánál bizonyították, képesek is rá.

Értékelés: 7,5/10

Szerző: Rózsa László -lecgó-